A középhatalmak kora

Fantasztikus beszéd volt, még akkor is, ha sok tekintetben éppen az ellenkezőjét gondoljuk a világról. Ugyanakkor el kell ismerni, hogy a középhatalmi választói rétegnek pontosan erre az üzenetre volt szüksége – különösen egy alapvetően liberális, technokrata kanadai politikustól. Még beszédesebb azonban az, ami kimaradt belőle: a környezetvédelem és a zöldátmenet eddig megszokott hangsúlyai. Nem véletlenül. Kanada jelenlegi baloldali kormánya a Csendes-óceán irányába olajvezeték építését tervezi, és az ország – sok más középhatalomhoz hasonlóan – beruház, fejleszt és fegyverkezik. Más szóval: felébredt.

A nagyhatalmi fenyegetések az Egyesült Államok, Oroszország és Kína részéről ma közel sem jelentenek akkora, objektív kockázatot, mint tíz, húsz vagy akár negyven évvel ezelőtt. Ugyanis a nagyhatalmak gyengülnek. Eltérő tempóban és eltérő módon, de mind gyengülnek.

A LEGLÁTVÁNYOSABBAN GYENGÜLŐ SZUPERHATALOM OROSZORSZÁG.

A hozzánk legközelebb eső nagyhatalom tizenkét év alatt sem volt képes teljes kontroll alá vonni négy ukrán megyét. A háború katonailag annyira kimerítette, hogy kénytelen volt kivonulni Szíriából, ahol a keletkező vákuumot egy másik középhatalom, Törökország tölti ki. Oroszország ma nem képes megvédeni szövetségeseit: órák alatt hullott el Venezuela, és Irán bármilyen megvédése is teljesen esélytelen orosz szempontból. A térvesztés haszonélvezői éppen a környező középhatalmak. A Baltikumban Lengyelország, és egy mini középhatalomként lehet, hogy a Balkánon épp Magyarország, legalábbis a kivonuló oroszok után a legnagyobb szerb finomítót épp magyarok veszik meg. A Kaukázusban Oroszország nem tudta megvédeni az örményeket az azeriektől, sőt a lelőtt azeri polgári repülőgép miatt Putyinnak elnézést kellett kérnie. Ha Oroszország valóban erőtől duzzadó nagyhatalom lenne, ezek a folyamatok nem így zajlanának. Pénze még ideig-óráig van a háborúra, képessége azonban már rég nincs.

AZ EGYESÜLT ÁLLAMOK HELYZETE ENNEK SZINTE TÜKÖRKÉPE.

Katonai képességei változatlanul kiemelkedők: atomfegyverek nélkül is gyakorlatilag bármely országot képes lenne legyőzni. A probléma nem a képesség, hanem a finanszírozás. Amikor az USA a 2000-es évek elején belevágott az iraki és afganisztáni háborúkba, az államadósság a GDP 40 százaléka alatt volt. Ma 100 százalék fölött jár. Ezek a beavatkozások dollártrilliókba kerültek, nem térültek meg, és egyik érintett országból sem lett stabil, virágzó demokrácia.

A fentiek okán Donald Trumpnak egyetlen főnöke van, a 10 éves amerikai hozam, ami makacsan magas, 4 százalék felett ragadt, hiába a csökkenő infláció. Amint a hozamok emelkedésnek indulnak, Trump kihátrál bármiből, ez történt a vámokkal is nagyrészt, és ez történt a grönlandi színjáték esetén is. Így már érthető, miért akar egy olyan embert az amerikai jegybank élére, akit irányíthat. Azt reméli, akkor ő irányítja majd a valódi főnököt, azaz a hozamokat, de ebben mint oly sok politikus a történelemben, ő is téved.

Az USA tehát nem fog óriási védelmi ipari költekezésbe kezdeni, és nincs pénze nagy háborúkra. Kisebb, lokális beavatkozások továbbra is elképzelhetők, de ezek már inkább a mozgástér beszűkülését jelzik, nem az erőt. Nem az Egyesült Államok erejét jelzi az sem, hogy nem tudta visszafogni Izraelt, a Közel-Kelet egyik középhatalmát, miközben korábbi szövetségeseit, a kurdokat sem volt képes megvédeni Törökországgal szemben. Minden gyengülő nagyhatalom tud úgy viselkedni, mint a sebzett nagyvad, ezt látjuk épp Ukrajnában, tehát a nagyhatalmak elgyengülése tud fájdalmas folyamat lenni, ez nem kérdés..

KÍNA A HARMADIK GYENGÜLŐ NAGYHATALOM.

Pénze egyre kevésbé, katonai képessége pedig egyelőre nincs egy nagy háborúhoz. Nyersanyag- és energiafüggősége súlyos sebezhetőség: egy tengeri blokádot csak korlátozott ideig bírna el. Egy tajvani konfliktus esetén a nyugati külpiacok elvesztése a kínai gazdaság számára végzetes lenne. Kína nyitott gazdaság, növekedése ma is alapvetően exportvezérelt. Ezt nem lehet Afrikával pótolni.

Mindez nem jelenti azt, hogy ne lenne kísértés a belpolitikai feszültségek külső konfliktussal való kezelésére. Tajvan ebből a szempontból adott célpont. Ugyanakkor egy orosz–ukrán háborúhoz hasonló geopolitikai fiaskó kockázata Kína számára is jelentős.

A lényeg azonban nem ez, hanem az, hogy a nagyhatalmak által sugárzott fenyegetettségérzet rendkívül hasznos a középhatalmak politikusai számára. Segít meggyőzni a választókat a beruházásokról, fejlesztésekről, fegyverkezésről és a gazdaság pörgetéséről. Németország, Törökország, Lengyelország, Kanada és sok más középhatalom már most csendben tölti ki azokat a geopolitikai réseket, amelyeket a nagyok hagynak maguk után.

A következő néhány évtized nagy valószínűséggel a középhatalmak kora lesz – geopolitikai, gazdasági és befektetési értelemben egyaránt. A napi hírek helyett ezért érdemesebb inkább a mögöttük kirajzolódó lehetőségeket figyelni.